Szász Endre festő-grafikus

Festő, grafikus. Művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte, első mestere Bordy András volt, de Kós Károly is segítette a pályakezdésben. 1946-ban került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa volt. 1951-től közel tíz éven keresztül foglalkozott könyvillusztrációkkal. Közben kialakított egy sajátos, hidegtűvel készült rézkarc technikát, amivel első sikeres grafikai munkáit készítette. A 60-as években egyre többet foglalkozott festészettel. 1970-től Torontóban, majd Los Angelesben dolgozott. Miután hazatért a Hollóházi Porcelángyár Stúdiójában kezdett dolgozni. A hazaiak mellett szinte az egész világon voltak kiállításai Európától (Berlin, Bécs, Párizs) Észak- és Dél Amerikáig (Torontó, New York, Mexikóváros), a Közel-Keleten és Japánban is. 1963-ban részt vett a Velencei Biennálén. Munkásságát külföldön is elismerték. 1964-ben egyik könyvillusztrációja bekerült Londonban a 20. század legszebb harminc könyve közé. Itthon Munkácsy-díjat (1965) és a Magyar Köztársaság Érdemérem Tisztikeresztjét (1992) kapta. Aki az elmúlt évtizedekben kicsit is érdeklődött a magyar művészet iránt, nem kerülhette el a találkozást a nevével és a képeivel. Mindnyájan tudtunk róla valamit. Leginkább azt, hogy dúsgazdag és ráadásul nagyvonalúan költi is a pénzt. Ismertük szitanyomatait és a hollóházi porcelánokat díszítő lendületes rajzait. Tudtuk, hogy Amerikában is „befutott” művész volt, és amikor az 1980-as években egyre többször látogatott haza, Magyarországra, valahogy ő testesítette meg az itthonról elképzelt amerikai luxust. Nagy autók, barokkosan berendezett otthon, hosszú cigaretták, és persze pénz, pénz, pénz. Itthon ő képviselte először azt az álláspontot, hogy a művészet bizony üzlet. Száz évvel ezelőtt ezen a napon született a modern magyar művészet egyik legmegosztóbb figurája: Szász Endre. Szász Endre: Öreg halász, 1970 körül Szász Endre (1926–2003) Csíkszeredán született. Gyermekkorát és iskolaéveit felváltva hol Marosvásárhelyen, hol Kaposváron töltötte. Marosvásárhelyen Bordi Andrásnak volt növendéke, aki 1980-ban így emlékezett vissza ifjú növendékére egy levélben: „Már az első rajzórákon láttam rajzaidból, hogy nagytehetségű ifjúval van dolgom. Igyekeztelek úgy irányítani, ahogyan leendő komoly művészt illik.” Szász mindvégig hálás volt első mesterének: „Bordi Andrástól tanultam meg azt is, [hogy nem kell] figyelni sem kudarcokra, sem sikerekre, csak a munka jó ízeire.” S ehhez tartozott az is, hogy gyermekkorától egyetlen nap sem telt anélkül, hogy ne rajzolt vagy festett volna valamit. Szász 1946-ban Budapestre költözött, s a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke lett. A főiskola után a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál kezdett el dolgozni, ahol plakátokat, felvonulási díszleteket kellett festenie. 1952-ben készítette el első könyvillusztrációját, s attól kezdve sorra kapta a jól fizető megrendeléseket. Jól, gyorsan és pontosan dolgozott; elképesztő rajztudása, stílusérzéke, s nem utolsósorban a közönség ízlésére is figyelő érzékenysége nagyon korán a legkeresettebb művésszé emelte. Gorkij „Éjjeli menedékhely”-éhez készült rézkarcai a magyar könyvillusztráció legkiemelkedőbb alkotásai. A középkori iráni költő, Omár Hajjám verseinek rézkarcokkal illusztrált 1959-es díszkiadása pedig a British Museum könyvművészeti kiállításán a 20. század harminc legszebb könyve között kapott helyet. Szász tervezte az Omega együttes „Éjszakai országút” című lemezének borítóját (1970) is, ami még mai szemmel is a mindenkori magyar hanglemezgrafika egyik legkvalitásosabb alkotása. Szász nemcsak bravúros rajzoló, de virtuóz festő is volt. Percek alatt volt képes rögtönözni – egyik ügynökének visszaemlékezése szerint még bekötött szemmel is – egy festményt, s ezzel sok csodálót és sok fanyalgó kritikust is szerzett magának. Hiába mondta, hogy amögött a három-négy perc mögött harminc-negyven év megfeszített munkája áll, a virtuóz gyorsaság éppoly gyanús volt, mint a hazai mértékkel mérve rendkívüli meggazdagodás. Szász már dekorációs festőként is havi 20 ezer forintot keresett (ami akkor egy jól kereső munkás egyéves fizetésének felelt meg), illusztrátorként pedig ennek a többszörösét. Természetes, hogy a szapora képtermelés már az 1960-as vége felé bizonyos modorossághoz vezetett, s ezt a kritika is észrevette. Perneczky Géza „népszerűsítő” művészetnek nevezte ezt, s az általa teljesen méltánytalanul „könnyebb fajsúlyú könyvillusztrálás”-hoz hasonló „szórakoztatás”-nak tartotta. Amikor 1971 januárjában egy kanadai üzletember kérésére, magyar minisztériumi engedéllyel Torontóba költözött, Szász Endrének már külföldön is jó neve volt. Ekkor kezdődött nemzetközi karrierje, amelyet idehaza addig elképzelhetetlenül magas képárak és kiapadhatatlanul termékeny alkotó energiák jellemeztek. Itthoni interjúiban rendre neki is szegezték a kérdést, hogy az üzlet nem teszi-e tönkre a művészetet? Szász azonban már akkor is bátran vállalta, hogy mindennek megvan az ára, büszke volt a saját teljesítményére, s ennek megfelelően el is várta a megfelelő fizetséget érte. Találóan mondta egy 1975-ös rádióinterjúban, hogy itthon is ugyanez van, hiszen „a Kossuth-díjra többet adnak mint a Munkácsy-díjra”. Szász festészetének legnagyszerűbb korszaka az 1960-as évek második felére tehető. Ekkoriban előszeretettel használta az arany színt, a festéket kézzel, körömmel, cigarettacsikkel kente el a felületen, a dörzsölések, bekarcolások révén pedig igazán látványos és szép felületeket ért el. A „munka jó íze” érződik alkotásain, az öröm és egy bizonyos gond nélküli bölcsesség. Valami olyasmi, mint az általa illusztrált Omár Hajjám-versekben. Az „Öreg halász” című festménye egy furcsán kivágott farostlemezre készült. Hogy volt-e szándékosság benne, nem tudjuk, de Szász Endrétől nem állt távol, hogy bármely keze ügyébe eső lapra, fára, deszkára – legyen bármilyen formájú is – fessen valamit. Szórakoztató művészet volt-e az övé, vagy igazi, nagy művészet: nehéz a kérdés. Az azonban biztos, hogy a formák, színek, minták végtelen gazdagsága ellenére a kompozíció áttekinthető és világos, a kivitelezés mívessége pedig nem egyszerű bravúr, hanem átszellemült, komoly művészi teljesítmény. Aki az elmúlt évtizedekben kicsit is érdeklődött a magyar művészet iránt, nem kerülhette el a találkozást a nevével és a képeivel. Mindnyájan tudtunk róla valamit. Leginkább azt, hogy dúsgazdag és ráadásul nagyvonalúan költi is a pénzt. Ismertük szitanyomatait és a hollóházi porcelánokat díszítő lendületes rajzait. Tudtuk, hogy Amerikában is „befutott” művész volt, és amikor az 1980-as években egyre többször látogatott haza, Magyarországra, valahogy ő testesítette meg az itthonról elképzelt amerikai luxust. Nagy autók, barokkosan berendezett otthon, hosszú cigaretták, és persze pénz, pénz, pénz. Itthon ő képviselte először azt az álláspontot, hogy a művészet bizony üzlet. Száz évvel ezelőtt ezen a napon született a modern magyar művészet egyik legmegosztóbb figurája: Szász Endre. Szász Endre: Öreg halász, 1970 körül Szász Endre (1926–2003) Csíkszeredán született. Gyermekkorát és iskolaéveit felváltva hol Marosvásárhelyen, hol Kaposváron töltötte. Marosvásárhelyen Bordi Andrásnak volt növendéke, aki 1980-ban így emlékezett vissza ifjú növendékére egy levélben: „Már az első rajzórákon láttam rajzaidból, hogy nagytehetségű ifjúval van dolgom. Igyekeztelek úgy irányítani, ahogyan leendő komoly művészt illik.” Szász mindvégig hálás volt első mesterének: „Bordi Andrástól tanultam meg azt is, [hogy nem kell] figyelni sem kudarcokra, sem sikerekre, csak a munka jó ízeire.” S ehhez tartozott az is, hogy gyermekkorától egyetlen nap sem telt anélkül, hogy ne rajzolt vagy festett volna valamit. Szász 1946-ban Budapestre költözött, s a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke lett. A főiskola után a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál kezdett el dolgozni, ahol plakátokat, felvonulási díszleteket kellett festenie. 1952-ben készítette el első könyvillusztrációját, s attól kezdve sorra kapta a jól fizető megrendeléseket. Jól, gyorsan és pontosan dolgozott; elképesztő rajztudása, stílusérzéke, s nem utolsósorban a közönség ízlésére is figyelő érzékenysége nagyon korán a legkeresettebb művésszé emelte. Gorkij „Éjjeli menedékhely”-éhez készült rézkarcai a magyar könyvillusztráció legkiemelkedőbb alkotásai. A középkori iráni költő, Omár Hajjám verseinek rézkarcokkal illusztrált 1959-es díszkiadása pedig a British Museum könyvművészeti kiállításán a 20. század harminc legszebb könyve között kapott helyet. Szász tervezte az Omega együttes „Éjszakai országút” című lemezének borítóját (1970) is, ami még mai szemmel is a mindenkori magyar hanglemezgrafika egyik legkvalitásosabb alkotása. Szász nemcsak bravúros rajzoló, de virtuóz festő is volt. Percek alatt volt képes rögtönözni – egyik ügynökének visszaemlékezése szerint még bekötött szemmel is – egy festményt, s ezzel sok csodálót és sok fanyalgó kritikust is szerzett magának. Hiába mondta, hogy amögött a három-négy perc mögött harminc-negyven év megfeszített munkája áll, a virtuóz gyorsaság éppoly gyanús volt, mint a hazai mértékkel mérve rendkívüli meggazdagodás. Szász már dekorációs festőként is havi 20 ezer forintot keresett (ami akkor egy jól kereső munkás egyéves fizetésének felelt meg), illusztrátorként pedig ennek a többszörösét. Természetes, hogy a szapora képtermelés már az 1960-as vége felé bizonyos modorossághoz vezetett, s ezt a kritika is észrevette. Perneczky Géza „népszerűsítő” művészetnek nevezte ezt, s az általa teljesen méltánytalanul „könnyebb fajsúlyú könyvillusztrálás”-hoz hasonló „szórakoztatás”-nak tartotta. Amikor 1971 januárjában egy kanadai üzletember kérésére, magyar minisztériumi engedéllyel Torontóba költözött, Szász Endrének már külföldön is jó neve volt. Ekkor kezdődött nemzetközi karrierje, amelyet idehaza addig elképzelhetetlenül magas képárak és kiapadhatatlanul termékeny alkotó energiák jellemeztek. Itthoni interjúiban rendre neki is szegezték a kérdést, hogy az üzlet nem teszi-e tönkre a művészetet? Szász azonban már akkor is bátran vállalta, hogy mindennek megvan az ára, büszke volt a saját teljesítményére, s ennek megfelelően el is várta a megfelelő fizetséget érte. Találóan mondta egy 1975-ös rádióinterjúban, hogy itthon is ugyanez van, hiszen „a Kossuth-díjra többet adnak mint a Munkácsy-díjra”. Szász festészetének legnagyszerűbb korszaka az 1960-as évek második felére tehető. Ekkoriban előszeretettel használta az arany színt, a festéket kézzel, körömmel, cigarettacsikkel kente el a felületen, a dörzsölések, bekarcolások révén pedig igazán látványos és szép felületeket ért el. A „munka jó íze” érződik alkotásain, az öröm és egy bizonyos gond nélküli bölcsesség. Valami olyasmi, mint az általa illusztrált Omár Hajjám-versekben. Az „Öreg halász” című festménye egy furcsán kivágott farostlemezre készült. Hogy volt-e szándékosság benne, nem tudjuk, de Szász Endrétől nem állt távol, hogy bármely keze ügyébe eső lapra, fára, deszkára – legyen bármilyen formájú is – fessen valamit. Szórakoztató művészet volt-e az övé, vagy igazi, nagy művészet: nehéz a kérdés. Az azonban biztos, hogy a formák, színek, minták végtelen gazdagsága ellenére a kompozíció áttekinthető és világos, a kivitelezés mívessége pedig nem egyszerű bravúr, hanem átszellemült, komoly művészi teljesítmény. Szász Endre (1926–2003) Csíkszeredán született. Gyermekkorát és iskolaéveit felváltva hol Marosvásárhelyen, hol Kaposváron töltötte. Marosvásárhelyen Bordi Andrásnak volt növendéke, aki 1980-ban így emlékezett vissza ifjú növendékére egy levélben: „Már az első rajzórákon láttam rajzaidból, hogy nagytehetségű ifjúval van dolgom. Igyekeztelek úgy irányítani, ahogyan leendő komoly művészt illik.” Szász mindvégig hálás volt első mesterének: „Bordi Andrástól tanultam meg azt is, [hogy nem kell] figyelni sem kudarcokra, sem sikerekre, csak a munka jó ízeire.” S ehhez tartozott az is, hogy gyermekkorától egyetlen nap sem telt anélkül, hogy ne rajzolt vagy festett volna valamit. Szász 1946-ban Budapestre költözött, s a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke lett. A főiskola után a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál kezdett el dolgozni, ahol plakátokat, felvonulási díszleteket kellett festenie. 1952-ben készítette el első könyvillusztrációját, s attól kezdve sorra kapta a jól fizető megrendeléseket. Jól, gyorsan és pontosan dolgozott; elképesztő rajztudása, stílusérzéke, s nem utolsósorban a közönség ízlésére is figyelő érzékenysége nagyon korán a legkeresettebb művésszé emelte. Gorkij „Éjjeli menedékhely”-éhez készült rézkarcai a magyar könyvillusztráció legkiemelkedőbb alkotásai. A középkori iráni költő, Omár Hajjám verseinek rézkarcokkal illusztrált 1959-es díszkiadása pedig a British Museum könyvművészeti kiállításán a 20. század harminc legszebb könyve között kapott helyet. Szász tervezte az Omega együttes „Éjszakai országút” című lemezének borítóját (1970) is, ami még mai szemmel is a mindenkori magyar hanglemezgrafika egyik legkvalitásosabb alkotása. Szász nemcsak bravúros rajzoló, de virtuóz festő is volt. Percek alatt volt képes rögtönözni – egyik ügynökének visszaemlékezése szerint még bekötött szemmel is – egy festményt, s ezzel sok csodálót és sok fanyalgó kritikust is szerzett magának. Hiába mondta, hogy amögött a három-négy perc mögött harminc-negyven év megfeszített munkája áll, a virtuóz gyorsaság éppoly gyanús volt, mint a hazai mértékkel mérve rendkívüli meggazdagodás. Szász már dekorációs festőként is havi 20 ezer forintot keresett (ami akkor egy jól kereső munkás egyéves fizetésének felelt meg), illusztrátorként pedig ennek a többszörösét. Természetes, hogy a szapora képtermelés már az 1960-as vége felé bizonyos modorossághoz vezetett, s ezt a kritika is észrevette. Perneczky Géza „népszerűsítő” művészetnek nevezte ezt, s az általa teljesen méltánytalanul „könnyebb fajsúlyú könyvillusztrálás”-hoz hasonló „szórakoztatás”-nak tartotta. Amikor 1971 januárjában egy kanadai üzletember kérésére, magyar minisztériumi engedéllyel Torontóba költözött, Szász Endrének már külföldön is jó neve volt. Ekkor kezdődött nemzetközi karrierje, amelyet idehaza addig elképzelhetetlenül magas képárak és kiapadhatatlanul termékeny alkotó energiák jellemeztek. Itthoni interjúiban rendre neki is szegezték a kérdést, hogy az üzlet nem teszi-e tönkre a művészetet? Szász azonban már akkor is bátran vállalta, hogy mindennek megvan az ára, büszke volt a saját teljesítményére, s ennek megfelelően el is várta a megfelelő fizetséget érte. Találóan mondta egy 1975-ös rádióinterjúban, hogy itthon is ugyanez van, hiszen „a Kossuth-díjra többet adnak mint a Munkácsy-díjra”. Szász festészetének legnagyszerűbb korszaka az 1960-as évek második felére tehető. Ekkoriban előszeretettel használta az arany színt, a festéket kézzel, körömmel, cigarettacsikkel kente el a felületen, a dörzsölések, bekarcolások révén pedig igazán látványos és szép felületeket ért el. A „munka jó íze” érződik alkotásain, az öröm és egy bizonyos gond nélküli bölcsesség. Valami olyasmi, mint az általa illusztrált Omár Hajjám-versekben. Az „Öreg halász” című festménye egy furcsán kivágott farostlemezre készült. Hogy volt-e szándékosság benne, nem tudjuk, de Szász Endrétől nem állt távol, hogy bármely keze ügyébe eső lapra, fára, deszkára – legyen bármilyen formájú is – fessen valamit. Szórakoztató művészet volt-e az övé, vagy igazi, nagy művészet: nehéz a kérdés. Az azonban biztos, hogy a formák, színek, minták végtelen gazdagsága ellenére a kompozíció áttekinthető és világos, a kivitelezés mívessége pedig nem egyszerű bravúr, hanem átszellemült, komoly művészi teljesítmény. Szász Endre (1926–2003) Csíkszeredán született. Gyermekkorát és iskolaéveit felváltva hol Marosvásárhelyen, hol Kaposváron töltötte. Marosvásárhelyen Bordi Andrásnak volt növendéke, aki 1980-ban így emlékezett vissza ifjú növendékére egy levélben: „Már az első rajzórákon láttam rajzaidból, hogy nagytehetségű ifjúval van dolgom. Igyekeztelek úgy irányítani, ahogyan leendő komoly művészt illik.” Szász mindvégig hálás volt első mesterének: „Bordi Andrástól tanultam meg azt is, [hogy nem kell] figyelni sem kudarcokra, sem sikerekre, csak a munka jó ízeire.” S ehhez tartozott az is, hogy gyermekkorától egyetlen nap sem telt anélkül, hogy ne rajzolt vagy festett volna valamit. Szász 1946-ban Budapestre költözött, s a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növendéke lett. A főiskola után a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál kezdett el dolgozni, ahol plakátokat, felvonulási díszleteket kellett festenie. 1952-ben készítette el első könyvillusztrációját, s attól kezdve sorra kapta a jól fizető megrendeléseket. Jól, gyorsan és pontosan dolgozott; elképesztő rajztudása, stílusérzéke, s nem utolsósorban a közönség ízlésére is figyelő érzékenysége nagyon korán a legkeresettebb művésszé emelte. Gorkij „Éjjeli menedékhely”-éhez készült rézkarcai a magyar könyvillusztráció legkiemelkedőbb alkotásai. A középkori iráni költő, Omár Hajjám verseinek rézkarcokkal illusztrált 1959-es díszkiadása pedig a British Museum könyvművészeti kiállításán a 20. század harminc legszebb könyve között kapott helyet. Szász tervezte az Omega együttes „Éjszakai országút” című lemezének borítóját (1970) is, ami még mai szemmel is a mindenkori magyar hanglemezgrafika egyik legkvalitásosabb alkotása. Szász nemcsak bravúros rajzoló, de virtuóz festő is volt. Percek alatt volt képes rögtönözni – egyik ügynökének visszaemlékezése szerint még bekötött szemmel is – egy festményt, s ezzel sok csodálót és sok fanyalgó kritikust is szerzett magának. Hiába mondta, hogy amögött a három-négy perc mögött harminc-negyven év megfeszített munkája áll, a virtuóz gyorsaság éppoly gyanús volt, mint a hazai mértékkel mérve rendkívüli meggazdagodás. Szász már dekorációs festőként is havi 20 ezer forintot keresett (ami akkor egy jól kereső munkás egyéves fizetésének felelt meg), illusztrátorként pedig ennek a többszörösét. Természetes, hogy a szapora képtermelés már az 1960-as vége felé bizonyos modorossághoz vezetett, s ezt a kritika is észrevette. Perneczky Géza „népszerűsítő” művészetnek nevezte ezt, s az általa teljesen méltánytalanul „könnyebb fajsúlyú könyvillusztrálás”-hoz hasonló „szórakoztatás”-nak tartotta. Amikor 1971 januárjában egy kanadai üzletember kérésére, magyar minisztériumi engedéllyel Torontóba költözött, Szász Endrének már külföldön is jó neve volt. Ekkor kezdődött nemzetközi karrierje, amelyet idehaza addig elképzelhetetlenül magas képárak és kiapadhatatlanul termékeny alkotó energiák jellemeztek. Itthoni interjúiban rendre neki is szegezték a kérdést, hogy az üzlet nem teszi-e tönkre a művészetet? Szász azonban már akkor is bátran vállalta, hogy mindennek megvan az ára, büszke volt a saját teljesítményére, s ennek megfelelően el is várta a megfelelő fizetséget érte. Találóan mondta egy 1975-ös rádióinterjúban, hogy itthon is ugyanez van, hiszen „a Kossuth-díjra többet adnak mint a Munkácsy-díjra”. Szász festészetének legnagyszerűbb korszaka az 1960-as évek második felére tehető. Ekkoriban előszeretettel használta az arany színt, a festéket kézzel, körömmel, cigarettacsikkel kente el a felületen, a dörzsölések, bekarcolások révén pedig igazán látványos és szép felületeket ért el. A „munka jó íze” érződik alkotásain, az öröm és egy bizonyos gond nélküli bölcsesség. Valami olyasmi, mint az általa illusztrált Omár Hajjám-versekben. Az „Öreg halász” című festménye egy furcsán kivágott farostlemezre készült. Hogy volt-e szándékosság benne, nem tudjuk, de Szász Endrétől nem állt távol, hogy bármely keze ügyébe eső lapra, fára, deszkára – legyen bármilyen formájú is – fessen valamit. Szórakoztató művészet volt-e az övé, vagy igazi, nagy művészet: nehéz a kérdés. Az azonban biztos, hogy a formák, színek, minták végtelen gazdagsága ellenére a kompozíció áttekinthető és világos, a kivitelezés mívessége pedig nem egyszerű bravúr, hanem átszellemült, komoly művészi teljesítmény.