Slezák Lajos festőművész, rajztanár

"In memoriam Slezák Lajos Slézinek szép, ugyanakkor nagyon nehéz gyermekkora is volt. Héthónapos volt, amikor édesapja autóbalesetben meghalt, a nővére három-, a bátyja hétéves volt ekkor. Egyedül maradtak édesanyjukkal. Jó tanuló volt végig. Ministráns és úttörővezető egyszerre, ami semmi problémát nem jelentett neki. Sokat köszönhetett tanárainak, Blaskovich János és Ernő bácsinak, akik annyiszor végigvezették a múzeumban és annyi érdekeset meséltek számára. A helybéli katolikus papoknak is sokat köszönhetett, akikkel együtt fociztak a plébánia udvarán, akik először elvitték Budapestre… Egyszer azt mondta: „Mintha valami hang mindig azt súgta volna: Neked jónak kell lenni, mert nem él az apád.” Nem volt, aki segítse, megvédje. Visszahúzódó gyermek lett, nem szólt soha semmiért... Ha friss tejet akart inni, neki kellett hajnalban érte menni, sorba állni. Sorba állt szénért is a Tüzép telepen, hogy tudjanak fűteni. Már az általános iskolában ügyesen rajzolt, főleg karikatúrákat másolt újságokból. Aztán tanárokról, osztálytársakról is próbált karikatúrákat készíteni. Hat éves volt, amikor már nagyszüleiről készített portrét. Tanár akart lenni, évfolyamelső volt, de szőlész-borásznak kellett mennie a nagykőrösi szakközép- iskolába, mert ez volt számára az egyetlen lehetőség a továbbtanulásra. A kollégiumban is rajzolgatott. Tűrt egy darabig, de aztán közölte, nem bírja tovább a szakközépiskolát. Átment a gimnázium nyelvi, orosz tagozatára. Rácz József rajztanár tanította, mindenki Józsi bácsija. Később azzal az elhatározással ment Szegedre, hogy az elsők, a legjobbak között legyen. A főiskolán a földrajzrajz szak mellett a rajz volt a kedvence. Szathmáry Gyöngyi szobrászművész és Winkler László festőművész tanította. Szathmáry tanárnőtől tanulta meg örökre, hogy az élet drámáiról is lehet szépen beszélni. 1975-ben végzett, azután Dévaványára került, ott tanított, majd’80-ban Békéscsaba következett. Vallotta, hogy „az ember attól ember, hogy a kudarcokból újra tud építkezni. S minden embernek a maga útját végig kell járni.” Nem szavakkal, munkával szeretett nevelni, fegyelmet teremteni, megmutatni céljait. Nem az volt számára a lényeg, hogy minden órán rajzoljon a gyerek, hanem hogy folyamatos szellemi izgalmat adjon neki a rajz. Rajzpedagógiai munkássága volt, tanítványai rendre díjakat nyertek különböző tárlatokon. A békéscsabai évek meghozta számára az annyira vágyott szakmai elismerést is. Sikeresen szerepelt a Békéstáji Művészeti Társaság kiállításain, az Alföldi Tárlatokon, Pedagógus tárlatokon és felvételt nyert a művészeti alapba. Munkáiról a szorongások, félelmek, magány és álmodozás, moralitás és személyesség olvasható le. Abban bízott, hogy az önző, viszályos és agresszív világot a megdöbbentés erejével meg lehet váltani, ugyanakkor kicsendül műveiből az ember örök kiszolgáltatottsága is. A festészet és tanítás, egyformán szívügye volt. Tanárembernek tartotta magát, aki mellette festett. Slézi, szerényen, visszafogottan élt, pedig a legtöbbet adta, amit ember adhat: műveivel szebbé, jobbá, nemesebbé, elfogadhatóbbá tette a világot."