Már gyerekkoromban elrugaszkodottan álltam a dolgokhoz. A babakocsimból anyukám elmondása szerint mindig kerestem és követtem a repülőket a levegőben. Gondolom már akkor bejött, hogy az égen szabadon mozognak, nagyon nincsenek határok. A bölcsiben, oviban és az iskolában is kilógtam a sorból, valahogy mindig máshogy szemléltem a dolgokat. Nagyjából ott derült ki az is, hogy a vizualitásom erős, csak ekkor még ezt a rendszer nem tudta nagyon értékelni se befogadni. Nem ezeken volt a hangsúly, hanem hogy humán vagy reál irányba kategorizáljanak minket inkább.
12 éves korodban anyukáddal és nővéreddel Ausztráliában töltöttél közel egy évet, milyen volt ezt megélni?
Abszolút extrém volt, összességében nagyon jót tett. Ott realizáltam először, hogy nem mindenki úgy működik, ahogy mi működünk itthon. Tök jó volt ilyen fiatalon megtapasztalni, milyen egy olyan közegben felnőni, ahol nincsenek bekorlátozva az emberek olyan módon, mint ahogy mi itthon. Az egy olyan kultúra, ahol mindenki alapvetően laza. Itthon bukdácsoltam a suliban, kint meg kitűnő tanuló voltam. Akkor ezt még ott annyira nem értettem, de nyitott egy iszonyú nagyot a világomon. De végig honvágyam is volt, egészen addig a pontig, amíg haza nem jöttünk.
Hogyan fordultál aztán a grafikus pálya felé?
Nagyon nagy szerencsém volt, gimi után. Jó barátom anyukája látta, hogy egy post it-re rajzolgatok, megörült neki, és kérdezte, hogy nem akarok-e grafikus lenni. Én addig nem is hallottam még, hogy van ilyen szakma, hogy grafikus. Felvételiztem egy francia művészeti egyetemnek a magyar kirendeltségébe. Ők egy olyan eszmét vallottak, hogy bárkiből lehet grafikus, akinek van hozzá affinitása, és eléggé gyakorlati iskola volt. Az első két évben viszont nem igazán értettem, mit várnak tőlem, mit akarnak, mit kéne csinálnom. Szerencsére a második évben megbuktattak és a Párizsi anya egyetemen volt a pótvizsga. Oda ahogy megérkeztem, felnéztem a suliban a falra, és megláttam egy whiskey márka csomagolás arculati terveit. Akkor ott egyszer csak rájöttem, miről is szól az alkalmazott grafika. Ezután a harmadik évben már az egyik legjobb tanuló voltam az évfolyamon.
Az egyetem után pedig el is kezdtél aktívan dolgozni grafikusként, és utaztál is…
Igen, egy ideig voltam Hollandiában szerencsét próbálni, vizuálisan az olyan volt, mint egy továbbképzés. Grafikailag ott minden meg van tervezve, jobban szeretnek rá költeni az emberek, mint itthon, nagyobb az igényük erre ilyen téren jóval. Hazajöttem, és dolgoztam reklámügynökségnél, aztán elkezdtem szabadúszni. Igazából azt kezdtem el észre venni, hogy a munkámon kívül részben vizuális kommunikációt is tanítok az ügyfeleknek. Dolgoztam egy Netflix produkcióban (Shadow and Bone II), aztán egy Sony-Columbia Pictures filmben, a Gran Turismo-ban. Utóbbinál egy idő után kulcsszereplője lettem az art department-nek, igazán élveztem és nagyon sokat tanultam. Fél éven át ez nagyon kemény munka volt, de csodálatos élmény. Olyan emberekkel, designerekkel dolgozhattam együtt, akikről azt gondolom, ők részben a szakmának, de a szórakoztató iparinak az egyik csúcsa, vad volt, de jó. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ilyen módon a mozivásznakon megjelent az én nevem is világszerte.
Na és hogyan indult a festés?
A digitális grafika mellett nekem a festészet a valós. Amíg valami nincs kinyomtatva, addig számomra nem is igazán valóságos, amit csinálok. Először elkezdtem öncélú módon a kis figuráimat rajzolni. Már gyerekkorom óta rajzolok karaktereket. Inspiráltak régi rajzfilmek, például a Simpson család. Érdekelt, milyen sokféleképpen meg lehet jeleníteni az embert, mint karaktert, fel lehet öltöztetni, és hogy nem feltétlenül a filmszerű, valós dolgok érvényesek, hanem vannak más látásmódok meg szintek is. Kezdetben édesapám biztatott, és ő a realista vonalat szereti, ezért először az olaj-vászon vonalon próbálkoztam, ami jól is ment, de nem éreztem, hogy ez az én irányom.
Aztán megszületett egy jellegzetes, szinte védjegyeddé váló arc-karakter, ez honnan jött?
Alsóörsön, egy nyáron megláttam a nap árnyékát a falon, amiben felfedeztem egy arcot. Először a ház mintájából indultam ki, próbáltam beleilleszteni régi karaktereket, aztán kialakult ez. Jó volt azt realizálni, hogy létrehoztam egy olyan dolgot, amit végtelen módon tudok reprodukálni, mégis egy a téma. Kicsit olyan, mint egy ujjlenyomat.
Hogyan képzeljünk el téged alkotás közben?
Általában a földön festek, törökülésben, akrillal. Könnyebben működik, gyorsabban szárad, sokkal jobban szeretem, mint az olajat, és jobban is tudom kifejezni magam általa. Az arc és maga a minta, a forma adott, és van bennem egy képi-, szín- és textúravilág, aztán ez az egész a végén összeáll a belső folyamatokkal. Ahogy élőben is valakivel találkozom, egyben az átadott hangulatára és energiáira emlékszem és a végén nekem már nem is az arc marad meg. A képeimmel is ez a helyzet.
Közel 50 kép szerepel ezen a kiállításon. Értelmezhetőek úgy, mint önarcképek?
Az első képeken, amiket festettem, csukva van a szem. Aztán a későbbieknél elkezdett felnyílni, ebben valószínűleg valahol benne van az én ráeszmélésem is a dolgokra. Úgy gondolom, maga az arc, amit látunk, az érzelmeinkkel együtt működik, amik ki tudnak ülni rá. Valamitől én ezeket szeretem megmutatni és ezáltal a lelket, ami engem igazán érdekel. A legtöbb arc a képeimen jobbról balra fordul. Lehet, hogy van, amelyik a múltba, más a jövőbe néz. Ez szólhat irányokról is, mi van előre meg hátra. Számomra a jelen, az létezik, de hogy az előző pillanat vagy a következő létezik-e, azt nem tudom. Amikor alkotok, a barátaimból, a körülöttem lévőkből is inspirálódok, és a végén általában nem vagyok benne biztos, hogy az én belső világom jelenik meg a képen, vagy az övék.
Az alkalmazott grafikus munkáidhoz képest milyen érzés most a festményeidet megmutatni?
Azt veszem észre, hogy az emberekből sokkal több interakciót tudok kiváltani a festészettel, valahogy érzelmileg tudnak hozzá kötődni, egyes képekhez akár ragaszkodni is. Úgy gondolom, bárki akár magára is találhat bennük, érzelmileg és képileg is, valakinek érzelmi tükre is lehet egy kép. Jó látni, hogy mindenkiből mást váltanak ki, mindenki tud valamelyikkel azonosulni.
Szakmailag kik voltak nagy hatással rád a saját utad megtalálásában?
Van Gogh, Basquiat, Andy Warhol, Vasarely gyerek korom óta vonzott, de összeségében szeretek mindenkit, aki megfog, mindegy mekkora név, és az is milyen stílusban alkot, de a zenével is így vagyok. A lényeg, hogy legyen egyénisége. Amit csinálok, egyik festőre sem hasonlít igazán, de szeretem a munkáikat. Ők összetetten gondolkodnak a világról, test és lélek kapcsolatáról.
Test és lélek kapcsolatáról jut eszembe, van egy saját sportmárkád, a Dropin.
Igen, eszmét építek, a termékek csak hab a tortán, de erre inkább mostanában kezdek rájönni. Az emberek szeretnek valahova tartozni, és a márka által ezt megélhetik. Az extrém sportok világa, amiben régóta, sokat mozgok, egy elég jó terep erre. Könnyen kiépül a közös kapocs, erről szól ez a márka is.
Ez az első kiállításod, megismerhet a nagyközönség téged és a munkáidat is, mire számítasz?
Egy jó beszélgetésre számítok, interaktívan képzelem a megnyitót is. Mindig kicsit kívülálló voltam, és most úgy látom, egyre többen érdeklődnek az iránt, amit csinálok, szóval ezt a kiállítást egyfajta társasági programként látom. Olyan eseményre szeretném invitálni az embereket, ami nekem is feltöltődés, és remélem, nekik is az lesz.
Cookie értesítés Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát. További információk »
