Beszélgetés Mártonfi Benke Márta festőművésszel

Felvett neved: Mártonfi, erős hitvallás a gyökereidről, mesélsz erről?
Kunszentmártonban élek, oda születtem, aztán sokat költöztünk, Kecskemétre kerültem. Amikor visszatértem a 2000-es évek elején már festőként, újra felfedeztem a várost. Addig az emlékeimben élt. Ahogy festeni kezdtem, jobban kinyílt a szemem. Vagy a szememen át mást kezdtem el látni, mint addig. Egyszeriben a világ közepe lett számomra Kunszentmárton. Ekkor vettem fel a Mártonfi nevet.

Sok éven át sikeres és elismert újságíró voltál, majd egy éles váltással ecsetre cserélted a tollat. Hogyan zajlott ez az átalakulás?
A rendszerváltás után úgy éreztem, nincs többé szükség arra a valóságfeltáró, kisemberekkel együttérző újságírói attitűdre, amit én műveltem. Pár évre mindentől elfordultam, politikától és közélettől is, kicsit remeteként éltem. Elvonultam Kunszentmártonba, szakítottam a régi életemmel és kerestem az újat. Ekkor jött a festészet. Úgy éreztem, ez az én utam. Nem állt tőlem távol ez a világ, írtam művészeti cikkeket, volt kapcsolatom festőművészekkel.

Például Bozsó Jánossal, aki egy anekdota szerint egyszer tréfásan neked szegezte a kérdést: hogy írhatsz művészetről, ha te magad nem is csinálod? Mire te: adjatok vásznat, ecsetet és megpróbálom. Micsoda történet! Így kezdtél festeni?
Bizony, így. Egészen pontosan egy barátja, a Szegeden élő Seres János festő adott állványt, lealapozott farostlemezt, ecseteket. Kimentünk Tiszakécskén a Tisza-partra, Bozsó leült egy fűzfa alá, Seres pedig felállította nekem az állványt és megmutatta, hogyan kezdjem el. Sétált mögöttem és tanácsokat adott, közben én figyeltem, ahogy Bozsó János fest. Úgy festettek, hogy én azt hittem, ez a világ legegyszerűbb dolga. Így hát nem vesztettem el a bátorságot, nem ijedtem meg a feladattól. Egész jól sikerült ez az első kép, aztán pár évig semmi. A férjem találta meg ezt a képet egy szekrény mögött, és ő mondta, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Ekkor épp egy művészeti albumot készítettünk Bozsó Jánosról, és ezalatt kimentem vele többször festeni. Egy idő után egyszer csak azt vettem észre, hogy már semmi mást nem csinálok, csak festek.

Azóta is festesz, és bár intézményben sosem tanultad, mégis sajátos technikád alakult ki, ami leginkább a pointillizmusra emlékeztet. Hogyan találtál rá erre a módszerre?
Minden véletlenül alakult. Egy őszi délután nem akartam a lehullott leveleket egyenként megfesteni, csak foltokat. Másnap azt vettem észre, hogy az ecset erre áll rá, elkezdett másképp viselkedni. Majdnem minden változás így következett be, sosem tudatosan.

Ezen a kiállításon kapunk most egy kis betekintést a legfrissebb munkáidba, mire számíthatunk?
Ezek többnyire az elmúlt egy évben készült képek. Én alapvetően a természetet festem. Benne élek, körülvesz. Nem pusztán a természet szépsége érdekel, hanem hogy maga a szépség egy rendet alkot. A természetben egyszerre van jelen a szépség és óriási rend. Ez kezdett foglalkoztatni. Hogy ez a rend, ami megnyilvánul a természetben, milyen. Egy alkonyat látványa, egy szitakötő szerkezete, minden mögött ez a titok az, ami izgat.

Jópár munkád szerepel a Bridgeman Art Library online katalógusában, amin keresztül világszerte számos helyen bukkannak fel a képeid illusztrációként. Milyen érzés ezt látni?
Elég megdöbbentő, milyen sokfelé felhasználják a munkáimat. Például New York államban kétszer jelent meg stilisztika tankönyv az én festményemmel. A másik nagy meglepetés egy Kodály lemez borítója volt, amit egy nagy zenei kiadó jelentetett meg Londonban, arra nagyon büszke voltam.

Megakadt a szemem egy korábbi képeden, melynek címe Fridával a kertemben. Ez egy portré kettőtökről. Példaképként tekintesz rá?
Igen. Annyira távoli világ, amiben élünk, de az a fajta őszinteség, ahogy ő tudott festeni és a belső érzelmeit vizuálisan kifejezni, az nagyon közel áll hozzám. Bár nem úgy festek, de példának tekintem a francia festőt, Bonnard-t is, az ő intimitása, oldottsága is fontos nekem.

Érzek egy kettősséget benned: az önként vállalt remeteség mellett sok aktív közösségi szerepvállalás is jellemző rád: az Alkotók Szabad Társaságának művészeti vezetője voltál, művésztelepeket és kiállításokat is szervezel – hogy van ez?
Ez nehéz kérdés. Ilyen személyiség vagyok, valahogy mindig a dolgok közepébe kerülök, akarva-akaratlanul megtalálnak a feladatok vagy egyszerűen csak eszembe jut valami. Szeretek egyedül lenni, a kertemben gondolkozni, mégis gyakran belekerülök közösségi tevékenységekbe. Ellentmondásosnak tűnik ez, mégis így kerek. Néha panaszkodom, milyen sok a feladat, ha meg nincs, egy nihilszerű üresség tör rám. Ha nem ér inger, akkor nem történik semmi, se a személyiségemmel, se a művészetemmel, és az nem jó. Időnként elvonulok, aztán beleugrok a sűrűjébe. Amikor meg benne vagyok a sűrűjében, alig várom, hogy kikecmeregjek belőle.

Visszatért az életedbe az írás is, a Magyar Újságírók Közösségének kulturális folyóiratában, a Magyar Múzsa lapjain pályatársaidról írsz.
Ez egy misszió számomra. Hat éve jelenik meg a folyóirat, enyém a képzőművészeti rovat. Minden számban bemutatok egy kortárs képzőművészt. Kíváncsi vagyok ezekre a művészekre, és úgy érzem, nagyon sokan vannak, akiknek érdemes lejegyezni a gondolatait. Érdekes, hogy mire elkészülök a riporttal, végül mindig megszeretem a művészt. Ez nagy tanulság számomra. A festészetnek is ez a lényege, figyelem és megismerés. Nagyon meg kell figyelni a dolgokat, és mire megfested, megismered, ezáltal kicsit a tied lesz.

Min dolgozol most, milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?
Egy év alatt összegyűjtöttem több száz csigaházat, ezeket akarom beledolgozni egy nagy méretű képbe, de még nem tudom, pontosan mi lesz belőle, még meg kell jelennie előttem. A sok-sok csiga a réten olyan, mint a csillagok az égen. Bármilyen élőlényt, ha közelről megnézel, fantasztikus szépségűek és a szerkezetük is megdöbbentő. A csigának ez a spirális szerkezetű háza olyan, mint az univerzumban a galaxisok. Elgondolkodtató, hogy ami kicsiben megjelenik, az ugyanaz, mint ami nagyban. Amit fent látunk, az megvan lenn is, benn is. A létezés törvényszerűségeinek megértésén gondolkodva rádöbbenek, hogy gyakorlatilag semmit nem tudok, és engem ez nap mint nap foglalkoztat. Szeretnék egy könyvet is, amiben a festményeim, írásaim és verseim együtt szerepelnek

Gyorsmenü